Egy hajszál választott el attól, hogy bőgve mennyek a sarki pék elé, ahonnan a többiek nem láttak semmit.
-Köszi! - ennyit suttogtam oda DoDonak, mert ez a minimum amiért elhozta onnan őket. Ezt egyedül kellett befejeznem.
-Hé! Minden rendben? - Zayn védelmező hangja csendült fel ahogy karjai közé vetettem magam.
-Persze. Csak nem estek jól, amiket csináltak.
-Én láttam. Nagyon sajnállak! - Dalmi szavai visszacsengtek a fülemben, és csak ettől az egy mondattól rájöttem:
-Nem kérek senki sajnálatából. Jobb, hogy így történt. Legalább megtudtam, hogy mire ment ki az egész!
-De a barátnőd volt. Forever -nem rémlik?! Ezt ígérte és te is neki - Ödön hamar megkapta a válaszomat:
-Az örökkévalóság mindig más számot takar. Az esetünkben több, mint tíz évet jelentett. Egy erős, kitartó, segítőkész barátságot, ami az én részemről őszinteségen is alapult. Ő kijátszott, megbántott és átvert, nem is egyszer. Annyi fájdalmat okozott már, hogy ez várható volt. Csak nem voltam rá teljesen felkészülve. A forever megmarad, mert az időből nem törölhetjük ki ezt a hosszú köteléket, de megszakíthattuk, ami meg is történt. Hiányozni fog, nem tagadom, de ha kéri sem fogok neki megbocsátani. Megőrjített a tudat, hogy folyton másokra hallgat, de nekem panaszkodik többet. Nem hisz nekem, de amit mondok nem marad sokáig köztünk. Csak a házit tudta lemásolni rólam, meg minden tesztnél súghattam neki, sőt, a biosz kritériumot még másolta is rólam amikor kiment a tanárnő! Hosszú idő, ami megmarad, de nem leszünk újra barátok. Ezt mind a ketten nagyon jól tudjuk. Kizárt és kicsukott tény. Amikor csak kihasznált, azaz ovi óta, én nem találom a helyem - fájdalmas szavak voltak ezek, de igazak. Csak a forever számított angolnak, magunk közt tartottuk a mondatokat.
-Miről van szó??! - Liam nem bírta tovább.
-Na, arra mi is kíváncsik lennénk! - Louis nem tanulta még meg, hogy a maga nevében beszéljen.
-Szerintem most hagyjuk ezt - Katica. Imádlak!
Eszembe jutott, hogy az életem eddig mindenről szólt, csak szerelemről nem. Na, ezért kezdtem el Zayn-el foglalkozni. Beszálltunk a kocsijukba és elindultunk hozzánk. Az úton némán sírdogáltam, bár ha a szívem irányított volna, akkor ordítva, üvöltve, bőgve és még ki tudja mit csinálva hisztiztem volna. Nem engedtem magamnak, inkább a fájdalom tüzébe ugrottam.
Hiába tudtam, hogy így később leszek rajta túl, nem akartam az újra életembe kerülő lökötteket ezzel traktálni, sőt! Nem tudhatták meg.
Ha addig a percig élek is, de nem tudhatják meg! - nem tudhatják meg, pedig nem is gyilkoltam, semmit nem tettem, de a sajnálat, amiből már annyiszor akartak nekem adni miután én évekig csak arra vágytam, de nem kaptam meg... Bármit meg tudnék adni, hogy viszzamehessek az időben, valahogyan megkapjam akkor az együttérzés lehetetlen kinyilvánítását és úgy most talán nem lennék ilyen törékeny lelkű. Ha addig visszamehetnék, amikor anyukám cemeteszsákokat emelgetett, mert nem akarta tönkretenni az életemet és ez okán nem akart megszülni, szófogadóan eltűnnék vér képében, és csak egy pillanatig fájt volna mindkettőnknek, nem egy egész életen át; neki nézni az én fájdalmam, nekem pedig a sajátom mellett ott van a bűntudat, hogy anyu lassan bele fog őrülni a kínjaimba. Azt hittem, hogy mindjárt kiugrok az autóból.......................
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése