-Jó napot! Dobar dan! Mit ho..
-Jó napot! Egy gyümölcsös teát kérek szépen - válaszoltam monoton hangon a félbeszakított kérdésre. Még mielőtt hozta volna a választékot, elmondtam, hogy egy cseresznyéset szeretnék. Míg vártam a forró italra, a telefonom nyomogattam, régi üzenteken nevettem vagy éppen az internet világával szórakoztattam magam. Szerbia egy érdekes ország. Itt sem megyünk sokra a nyelv nélkül. Mivel magyar vagyok, kiskoromban apu tanítgatott szerbül, de elváltak a szüleim, így a tanulásnak is vége szakadt. Mára már nem igen látszik a nyelv elhanyagolása, mert a nagyapám okít párszor. Ahogy végiggondoltam magamban pár dolgot, öt nevetésre figyeltem fel.
Vajon rajtam nevetnek? - akarva vagy akaratlanul is, de a fejembe keveredett a gondolat. A kíváncsiság már nagyon fúrta az oldalamat és egy kicsit fáztam is a kint töltött időtől. Végre elém került az italom. Nem érdekelt a forrósága, egyből megittam a felét. Unalmamban a biliárdasztalhoz mentem és leszólítottam a játszókat.
-Beszállhatok? - egy-két évvel ha idősebbek voltak nálam. Tizennyolcnak tűntek, én meg nem féltem, hogy talán kicsinek néznek.
-Menj oda a lányokhoz. Nagy szükségük van a segítségre - felelt kuncogva a JB-frizurájú szőkeség. Meg kell hagyni, az elején kicsit jobbnak tűntek nálunk a srácok, de aztán kiderült, hogy mi vagyunk a nyerők.
-Amúgy Bertalan vagyok - elfogadtam a felém nyújtott kezét, majd én is bemutatkoztam.
-Körmendi Nikol - már épp kérni akartam a többieket, hogy legalább a nevüket mondják el, ismét arra az öt nevetésre figyeltem fel.
-Szőke Dalma. Örülök, hogy megismerhetlek! - Dalma hangja rántott vissza a valóságba. Megöleltük egymást a szeleburdi barnasággal, majd a fonott hajú szépség nyitotta fordított maga felé.
-Horváth Katica - szorosan az ölelésébe zárt, majd továbbadott a fiúknak.
-Domonkos Domonkos vagyok. Kérlek, ne nevess ki! - érdekes neve van, azt meg kell hagyni, de kinevetni nem fogom.
-Örülök, Domonkos! Nyugi, nem nevetlek ki - ölelésébe vont, majd az utolsó ismeretlen személy hangja csendült fel.
-Csát Ödön - a kézrázást követően a faliórára emeltem a pillantásom, és azonnal kapkodni kezdtem.
-Bocs srácok, nekem mennem kell, különben lekésem a buszt. Itt a számom, ha érdekel - a mindig nálam lévő papírfecnit ledobtam a biliárdasztalra és gyorsan kifizettem az italomat. Berci, Ödön, Dalma és Katica velem együtt sétáltak ki, amit nem értettem.
-Utazók vagyunk - annyira egyszerre mondták, hogy a hideg is kirázott. Megérkezett a buszunk, én meg megint arra a bizonyos öt nvetésre lettem figyelmes miután leültem Dalmi mellé a kakasülésre. A többiek is ott foglaltak helyet, majd beszélgetni kezdtek. Próbáltak bevonni, de csak azzal az öt alakkal törődtem, akik azzal a rejtélyes kuncogással ültek le, méghozzá közel hozzánk. A lányok Adorján leszállói közül a másodikban hagyták el a járműt, én meg egyedül maradtam a fiúkkal.
-Újfalu? - érdklődtem a leszállásukkal kapcsolatban, majd lesokkoltam a válaszon.
-Oromhegyes - Ödön mondta ki először, majd Berci 'ja' szava vette el a levegőmet.
-Ugye a dombtetőn?! - mostmár csak reménykedni tudtam.
-Igen - a válaszuktól először kirázott a hideg mert nem tudnak külön-külön beszélni, de aztán a nyakukba ugrottam. Csak képletesen! Nevetve szálltunk le, majd azt vettük észre, hogy kishíján szomszédok vagyunk.
-Most költöztünk ide - informált Berci, majd Ödön is kinyitotta a száját.
-Mi csak új házat vettünk. Eddig is a faluban laktunk - egy-egy ölelés, majd megbeszéltük a következő találkánkat, és értesítettük a lányokat, hogy melyik nap és hánykor szálljanak buszra.
Ahogy a házunk elé értem pár fiú ácsorgott ott egy térképpel a kezükben. Nem akartam segíteni, mert esett az eső rajtam meg 3/4-es nadrág volt rövidujjú pólóval.
-Sorry, do you speak English?......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése