-Igen - a fogaim vacogtak, amit a kérdező észre is vett. Levette bőrkabátját, majd a hátamra terítette. Érdeklődve pillantottam fel alakjára. Azonnal beugrott, hogy ki is áll velem szemben.
Imádlak, Piros! - ez ugrott be először, és tudtam, hogy még meg kell köszönnöm Piros nevű barátosnémnek, hogy folyton róluk beszél.
-Hey! El ne ájulj! - amikor a hang irányába néztem, Harry Styles ijedt alakja méregetett.
-Nyugi! Sem sikítani, sem elájulni nem állt szándékomban, csak meglepődtem - mindenki egy sóhajt eresztett meg magának. Ismét visszafordultam, majd a barna szempárban vesztem el. Azt éreztem, hog csakugyan rossznak tagadtam le az ájulsát, de nem csuklottam össze. - Miben segíthetek? - kérdeztem amint beugrott, hogy a nyelvtudásom érdekelte őket.
-Gondolom el tudod ezeket a neveket olvasni - a szőke buksi tulajdonosa szólalt meg, majd a bólintásomat követően folytatta - Nos, mi azt szeretnénk tudni, hogy merre laknak? - alaposan megnéztem a kacskaringós betűsort, és a saját nevem olvashattam el, felette az anyukámét.
-A házuk előtt álltok! - pirítottam rá játékosan a bandára. Kissé elpirultak. - Gyertek, ismerem Emmát. Ő volt az óvónőm kiskoromban. Még biztos emlékszik rám - a kaput már rég kizártam, így nem jöttek rá, hogy a lakóval beszéltek. Az ajtóhoz érve a csengőre telepedtem mint egy őrült, majd anyukám édes pillantását véltem felfedezni az enyémben. Ugyan gyermekek módjára rámpirított hogy idegenekkel álltam szóba, de a szája szélén bújkáló vigyor elárulta. Szerencsémre nem hívott a nevemen, csak amikor megkértem, hogy hívja ki a házból Nikit. A fiúk várták hogy belép a helyiségbe valaki, de én csak feléjük fordultam, és játékos hangon ennyit mondtam:
-Körmendi Nikol vagyok - váratlanul érte őket.
Igen! Én nyertem - a gondolat édesen csalogatta elő a vigyoromat, na meg a fiúk arca sem csökkentette a mosolyt.
-Ravasz vagy - Louis ocsúdott fel először, majd üldözni kezdett. Még nem ismerte a házat, és ez nekem vált előnyömre. Eltévedt, pedig nem tudom, hogy azt hogyan lehet ebben a lakásban. Ahogy lementem a földszintre, Zayn volt az első, amin megakadt a szemem. Nem a padló, nem a szekrény, csak ő. Olyan furcsa volt a helyzet. Kezdtem szégyellni magamat amiért bámulom, de nem tudtam leállni.
Nikol! Menyasszonya van! Ezt te sem gondolhatod komolyan! - förmedtem rá saját magamra. Szerencsére még mielőtt észrevette volna a tekintetemet lesütöttem azt a szőnyegre. Vagy azt csak hittem, hogy nem látta?
-Nikol! Louis mindenhol keres téged. Jobb, ha vigyázol! - nem szoktam senkinek sem szót fogadni, de valamiért Zayn-nek elhittem.
Tudtam, hogy figyelni fogok, mert ő mondta. Tudtam, hogy senkinek nem voltak ennyira hihetőek a szavai ismeretlenül. A hangja dallamos zene volt a füleimnek, amiért egyre jobban szégyelltem magam.
-Jól vagy? Annyira elfehéredtél. Még a fal is megirigylhetne. Melyik a szobád? - alig, hogy kiejtette az utolsó szavakat, az ölébe kapott.
Hirtelen akkorát fordult velem a világ, hogy arra nagyon nehéz szavakat találni. A szívem ütemtelen és hangos dobolásba kezdett miután kihagyta azt az egy ütemet. Zayn illata bódított, és pont úgy hatott rám, mint a drog. Ő adagolta, én pedig csak többet és többet akartam. Nyugodtan bújtam a nyakhajlatába, mert ilyenkor csak elnézi, ha nem akarom, hogy leessen a fejem. Lefektetett az ágyamra, majd beszélgetni kezdtünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése