Megint nekem lett igazam. Vagy mégsem? A látványtól nem jutottam levegőhöz, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Nagyon rosszul voltam.
Perrie Louise Edwards ide mert jönni! De nem ő nyomja a falhoz Zaynt. Ez nem az ő hibája, hanem Zayné és az enyém. Az enyém is, mert olyan gondolatokat dédelgettem, amiket nem kellett volna... - a gondolatok majd megöltek, ahogy a hátra néző Zayn sem kímélt.
Pillantásával szinte megölt, de abban a percben nem tudtam a nézésével foglalkozni. Olyan gyorsan veszett el Körmendi Nikol az életéből, ahogy jött.
Ordítani kezdtem, de nem csendes módon ahogy azt a filmekben teszik mert közben bőgnek. Úgy ordítottam, hogy már nem éreztem a torkom, bármennyire is kapart, meg mart. Abban a pillanatban mindennek vége volt. Egy időre.
-Zayn! Hogy tehetted?! Jézusom, nem is ismer téged. Perrie, Zayn nem az, akinek látszik - tovább nem tudtam üvöltözni, mert nem találtam a szavakat.
Nem is érdekelt, ahogy Perrie lekicsinyítő pillantása sem, mert akkor végre tisztán láttam. Láttam, hogy Zayn mennyire átvert mindkettőnket. Abban a percben jéggé fagyott a szívem. Attól a pillanattól kezdve csak Pirost és az anyukámat szerettem, karöltve a nagyszüleimmel - előtte sem volt rózsásabb a helyzet, de volt egy kis remény.
Felkapva a mobilom rohantam át a falun. Gyors és kitartó futó voltam eddig, de az út felénél a lábaim felmondták a szolgálatot. Összeestem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése